Banyaverda

Olvasd el Banyaverda című mesémet!

Állt a parkolóban egy piros Fiat. Nem tűnt különlegesnek. Rozi, a fiatal boszorkány pont ezt szerette benne.

– Végre valami átlagos – mondta, amikor kinyitotta az ajtaját. Kitárta és becsukta. Kitár, becsuk… Jó játék! Rozit megnyugtatta a tudat, hogy ehhez nem kell varázslat, az ajtó hókuszpókusz nélkül is működik. Nem úgy, mint a tűzhely a konyhájukban, ami magától főzni kezdett, ha Rozi megéhezett. Nem is úgy, mint a szappan a fürdőszobában. Az meg addig csúszkált a tenyerében, míg az összes bacilust el nem kergette a kezéről. A banyalakásában minden különleges volt. Rozit mégis fárasztotta a sok bűbáj, szeretett volna olyan egyszerűen és önállóan élni, mint például a szomszédjukban Csabi, aki este sokszor magának főzött vacsorát.

Rozi a nénikéjétől örökölte a járgányt. Náni néni is épp ennyi idős volt, amikor a családi banyahagyomány szerint megkapta a verdát. Náni azonban a seprűnyélen repülés bajnokaként ki nem állhatta a közúti forgalmat, nem tanult meg vezetni. Ezért jobb híján könyvtárnak használta a Fiatot, az anyósülést meg olvasófotelnak. A pohártartóba csúsztatta kedvenc illatgyertyáját, így a kocsi ötven méteres körzetében is érezni lehetett az orrfacsaró ánizsszag kipárolgását. Rozi szerint ez méltatlan egy autóhoz, így amikor születésnapján a nénikéje a házuk előtti parkolóba reptette a Fiatot, az ünnepelt egyik első dolga volt, hogy kihajítsa onnan a gyertyát és szobája polcára rendezze az autóban tárolt könyveket, majd portalanítson. Fél nap sem telt el, és a négykerekű újra a régi volt.

– Így mindjárt más – tette csípőre a kezét a boszi elégedetten a pakolás után. Elhatározta, felavatja a Fiatot, ő bizony kirándulni megy a piros verdával.

Beült a Fiatba. Magára csukta az ajtót. Markába fogta a slusszkulcsot. Behunyta a szemét, ahogy varázslás előtt szokta. Azt kívánta, induljon be az autó, brümmögjön a motor, ám a Fiat meg sem moccant. Makacsul állt egyhelyben. Rozi újra behunyta a szemét. Megint elmormolta a kívánságát, de ezúttal sem járt sikerrel. Puffogva csapta be a járgány ajtaját.

– Kulcs nélkül nem fog menni – kiabált oda a lógó orrú boszorkánynak az apukája.

Rozi szeme felcsillant.

– Hát persze – csapott a homlokára. – A kulcsot el kell fordítani a zárban.

A motor végre felbőgött.

– De hogyan tovább?

– Jo-go-sít-vány – szótagolta lassan és érthetően Rozi apukája.

– Jo-go-sít-vány – ismételte a boszorka, hátha a Fiat ettől elindul. Nem ez lenne az első eset, hogy az apukája varázsigét súg. – Jo-go-sít-vány, jo-go-sít-vány, jo-go-sít-vány – mormolta Rozi csukott szemmel, ritmusra tellegetve a levegőben újra és újra, mígnem belegabalyodott a nyelve. – Go-jo-sít-vány – nyögte ki végül, de hiába. A verda mozdulatlanul csillogott a nyári napsütésben.

– Ez nem varázsige, hanem a megoldás – hajolt be kuncogva az ablakon Rozi apukája. – Ahogy másoknak, úgy neked is autós iskolába kell járnod, ha vezetni szeretnél. Nem nagy ügy. Amint teljesíted az előírt vizsgákat, megkapod a vezetői engedélyed. Azzal te is igazi sofőr lehetsz, mint bárki más. Hallottad, hogy tegnap a szomszéd Csabi is beiratkozott?

– Nem szólt még – dünnyögte Rozi, és kihúzta az autókulcsot a zárból.

A boszorka izgatottan várta a másnap reggelt, már nyitáskor sorakozott a Gázpedál autósiskolánál. Életében először elfeledkezhetett a varázslatokról, olyan dolgokról tanulhatott, amikhez nem kellett hókuszpókusz. Csabival együtt biflázták a közlekedési szabályokat. Tekerték a kormányt, csikorgatták a kéziféket, égették a kuplungot, bőgették a motort.

Itt azonban semmi sem ment varázsütésre. Rozi az egyik órán, amikor tolatni tanult, hátramenetben nekiütközött egy fának. Ó-ó! Reccsenve tört le a baloldali visszapillantó tükör. A szomszéd fiú meg olyan hirtelen gurult neki a padkának, hogy a jobb hátsó autógumi nagy pukkanással kidurrant.

Aznap szomorúan kullogtak haza.

– Hogy lesz ebből jogosítvány? – sóhajtott Rozi.

Arra gondolt, milyen egyszerű lenne, ha varázsigékkel megkönnyítené az órákat. De amikor elképzelte, hogy csal, szégyenében rögtön a háta mögé dugta a varázspálcáját.

– Varázstalan Fiathoz varázslat nélkül megszerzett jogosítvány dukál – szögezte le.

– Ilyen balesetek bárkivel előfordulhatnak. Holnap majd jobban megy – vigasztalta barátját Csabi.

Rozi és Csabi szorgalmasan gyakoroltak tovább. Egyre rutinosabban vágódtak a kormány mögé, és őszre megtanultak vezetni bűbáj nélkül is. Addigra a közlekedés szabályai meg a rettegett parkolás is a kisujjukban volt.

Eljött a forgalmi vizsga várva-várt napja is. A boszorka biztos volt a sikerben, másnapra kirándulást tervezett. Elhatározta, felavatja a Fiatot. Ő vezet majd az oda, Csabi a visszaúton.

– Állj! Későn fékezett a piros lámpa előtt és figyelmen kívül hagyott egy Stop táblát is. Tájékoztatom róla, hogy ön megbukott. Adja át a volánt az oktatójának. A következő vizsgán találkozunk – közölte a vizsgabiztos a boszorkával szigorú, gépies hangon.

Ez nem egy rossz álom, Rozi tényleg megbukott.

A boszorka a tanulóvezető autóban még tartotta magát, de amikor a parkolóban, a piros Fiat mellett meglátta a büszkén integető Csabit, sírva fakadt. – Nem sikerült. Megbuktam – szipogta.

Csabi, aki elsőre teljesítette a vizsgát, hitetlenkedve állt. – Te viccelsz – hüledezett.

– Nem. Nem vicc. Huss az álmaimnak – zokogta az ifjú banya.

– A következő alkalommal sikerülni fog. Gyere, üljünk be a Fiatba, ott majd megnyugszol – unszolta Csabi.

–  Még nem is mondtam: gratulálok a jogosítványhoz. Igazán jó sofőr vagy. Te ülj a kormány mögé. Vigyél el egy körre a Fiattal – kérte Rozi, de Csabi a fejét csóválva ellenkezett.

– Á, nem! A Fiat a tiéd, és te fogod először vezetni – mondta határozottan az anyósülésről.

– Varázslat nélkül nekem semmi sem sikerül – törölgette könnyeit Rozi.

– Tudod, van, aminek később érik be a gyümölcse. A barackfánkon például minden évben illatosak a virágok, de a levelek között csak kétévente mosolyog a barack – mesélte Csabi.

Rozi a Fiatban ülve végigsimított a műszerfalon, és megfogadta, nyavalygás helyett pótórákat vesz. Nem kellett sokáig várni, a következő vizsgát már hiba nélkül teljesítette. A banyacsalád pedig együtt ünnepelte a fiatalok sikerét a szomszédsággal.

– Gyerünk, Rozi! Ott a Fiat. Mutasd meg nekik, mit tudsz! – kiáltotta a koccintás után hirtelen Csabi.

Beültek a Fiatba. A boszorka elfordította a kulcsot a zárban. A motor brümmögve jelezte, hogy menetkész. Bekapcsolták a biztonsági öveket, aztán rögtön a rádiót is. Rozi feltekerte a hangerőt, és le az ablakot. Beletaposott a gázba, a Fiat pedig végre elindult. Gyorsabban suhantak az úton, mint bármikor, amikor Rozi seprűnyélen szállt Nánival a város felett. A zene dallamára együtt kiabálták a menetszélbe: itt jön Rozi, az első banya, akinek jogosítványa van!

Köszönet az alkotói folyamatért Majoros Nóra írónak.

A mesét írta: Czeiner-Szücs Anita